A kérdésre nehéz egyértelmű feleletet adni. Ha nemet mondanánk, akkor elsiklanánk a tények mellett, ha igen volna a válaszunk - túloznánk. A tárgyilagos választ az alábbi példák és a következő fejezetek adják. 1949-ben a Natural History című folyóirat szenzációs hírrel lepte meg olvasóit. A lap egy amerikai ügyvéd feleségének élménybeszámolóját közölte, aki Floridánál a csodával határos módon menekült meg a vízbe fulladástól. Íme a történet: "Kissé borús idő volt, amikor a strandtól kiúsztam a nyílt tengerre. Egyszer csak erős vízörvénybe kerültem, mellyel szemben teljesen tehetetlen voltam. A víz sodra magával ragadott. A felszín egyre hullámosabbá vált. Éreztem, hogy erőm utolsó tartalékai is kimerülnek. Nem sokkal ezután a tájékozódásom is elvesztettem. Egyre több vizet nyeltem, és mind gyakrabban csaptak keresztül a hullámok felettem. Alélt állapotomban a vízből, magam alól kisebb-nagyobb lökéseket éreztem testemen. Újabb és újabb lökések követték egymást. Anélkül, hogy úsznom vagy kapálóznom kellett volna, a víz felszínén maradtam. Sőt! Egyre inkább a part irányába kerültem! Annyira kimerült voltam, hogy nem is tudtam elképzelni, mi történik velem. Végül a teljesen se- kély vízben találtam magam. Nagy nehezen ott tértem magamhoz. Mélyeket lélegeztem, az arcomba lógó hajam elsimítottam, s körülnéztem, kerestem megmentőm. Sem magam körül, sem a parton nem láttam senkit. Ellenben, nem is olyan messze tőlem, egy delfin úszkált fel-alá. Több száz méternyire egy strandoló hadonászott, integetett, majd felém indult. Amikor lihegve odaért hozzám, elcsukló hangon elmondta, hogy mi módon menekültem meg a biztos haláltól. Állításaszerint a távolból mindent látott, drámai pillanataim tanúja volt. Szerinte úgy néztem ki, mint egy halott, akit a hullámok kényük-kedvük szerint dobálnak. Egyszer csak feltűnt az itt köröző delfin, amely megközelített, majd lankadatlan szorgalommal kilökdösött ide a partra ... " Egy másik történet főszereplője Yvonne Bliss stuarti (Florida) lakos.Vele a következő történt: 1966-ban a Bahama-szigetek tőszomszédságában hajóztak gyorsjáratú jachtjukkal. Este, úgy fél 10 tájban - az erős hullámzás következtében - Yvonne Bliss megcsúszott a fedélzeten, és ruhástói a tengerbe zuhant. Mindezt senki sem vette észre, és így a jacht tovább folytatta útját. A szerencsétlenül járt no nem tehetett mást, mint - miután ruháit ledobálta magáról- úszni kezdett az erősen hullámzó tengerben. Nem sokkal ezután, alig néhány méterre tőle, a víz felszínén feltűnt egy hosszúkás, sötét folt. Először azt hitte, hogy a kabátja, de a sötét folt mozgott, méghozzá egyre közelebb. Néhány másodperc múlva valami tompa lökést érzett a derekán. Megborzongott. Ez nem lehet más, mint egy itt portyázó cápa, gondolta halálfélelmében. Ahogy csak ereje engedte, úszni, gyorsan úszni kezdett. Megpróbálta a lehetetlennek tűnőt: minél távolabb kerülni a veszélyes ragadozótól. De ez nem sikerült, mert az állandóan a nyomába úszott, állhatatosan követte. Már-már majdnem pánikba esett, amikor a gyengén világító csillagok fényénél felismerte, hogy nem cápa, hanem egy delfin "üldözi". Mintha malomkő esett volna le szívéről - úgy örült a tévedésnek. A kísér közben nem tágított, továbbra is Yvonne Bliss mellett maradt. Mindaddig, míg a parthoz nem értek. Ott aztán visszafordult. Bliss kisasszonyt ez a delfin egyetlenegy alkalommal sem segítette az úszásban, ellenben megvédte a környéken tömegesen előforduló cápák és nyilascsukák támadásától. 1964-ben a japán napilapok szinte kivétel nélkül beszámoltak arról, hogy mi módon menekült meg a Déli nap halászbárka személyzetének egy része a biztos haláltól. A bárka hajótörést szenvedett, és elsüllyedt Noshim~ partjai előtt. A 10 főnyi személyzetből hatan odavesztek, de négyen megmenekültek. Hogyan is történt? A négy, mindenre elszánt halász megkísérelte a lehetetlennek tűnőt, és a szemmel nem látható part irányába úszott. Már több óra is eltelt, de a hon óhajtott part nem tűnt fel előttük. Erejük fogytán volt. Szinte már reményüket vesztették, amikor két delfin tűnt fel mellettük. A holtfáradt emberek összeszedték megmaradt erejüket, az állatok hátára kapaszkodtak, és erősen megmarkolták a kissé sikamlós hátúszót. Úgy tűnt, hogy az állatok nem veszik zokon az embereknek ilyen módon nyilvánított ragaszkodását. A delfineknek közel 30-35 tengeri mérföldet kellett megtenni, míg elérték a sekély parti vizet. Itt hátuk kettős terhét - egyetlen mozdulattal-levetették, s mint akik jól végezték dolgukat, visszaúsztak a nyílt tenger irányába. 1966-ban - a hírügynökségi jelentések szerint - a Fekete-tengeren egy bolgár halászt mentett meg egy segítőkész delfin. A szerencsétlen ember egy hajó fedélzetén megcsúszott, és a tengerbe zuhant. Ennek'\:.. az embernek is egy delfin nyújtott segítséget oly módon, hogy megengedte: egy kötél segítségével a testéhez erősítse magát. Így nem süllyedt el, s bevárhatta a felkutatására küldött mentőcsónakot. Persze nemcsak ilyen életmentésekről van tudomásunk. Vannak olyan adatok is, melyek szerint úgy tűnik, hogy a delfinek egyikemásika akár társunk is lehetne. Új-Zéland tengerpartján fekszik Opononi. Egy váratlan nap az addig ismeretlen kisváros életében nagy változást hozott. A városka előtt elterülő Hokianga-öbölben 1955 tavaszán feltűnt a helybeli halászoknak egy jól megtermett delfin. Az állat órákon keresztül követte a halászbárkát. Az emberek az est leszálltával búcsút intettek alkalmi barátjuknak, és nyugovóra tértek. Másnap, ahogy kifutottak a kikötőből, az előző napi delfin megint ott-termett a bárka mellett. A halászok újabb "díszkísérettel" hajóztak a nyílt tengeren. Az érdekes esemény nap mint nap megismétlődött. A kedves társ nem riadt vissza a halászoktól, a motor zúgásától, a vízbe lógatott söprűtől. Mi több, a titokzatos idegen ráúszott a jócskán használt takarítóeszközre, és játékosan cibálni kezdte. Az emberek kezdték megszeretni a bárkához "szegődött" állatot. Még nevet is adtak neki, mivel Opononi városka mellett bukkantak rá - így "Opó"-ra keresztelték. 1955 őszén, ahogy megindult a strand szezon (Új-Zéland a déli féltekén fekszik, ahol akkor van nyár, amikor nálunk tél), egyszeriben híre ment a barátságos delfinnek. Az újságok rendre tudósítottak Opóról. Szinte megszokottá vált, hogy megjelent a strand előtti öbölben, majd felkereste a fürdőzőket. Ha nem is gyakran, de előfordult, hogy elvegyült a fürdőzők között. Teltek, múltak a hetek, és Opo mind kezesebbé vált. Egyáltalán nem tiltakozott, ha megsimogatták, vagy ha a  gyerekek a hátára kapaszkodtak, és néhány száz métert vitették magukat. Opo minden vízi játékban "benne volt". A kisváros egyszeriben olyan híressé vált, hogy az ország szinte minden Sarkából elözönlötték a kíváncsiskodók. A helybeli szállodatulajdonosok rögtönzött kempingeket építettek, hogy az érkezőknek szállást biztosítsanak. Az emléktárgykészítők lázas munkába kezdtek, hogy apró csecsebecsékkel elárasszák az idegeneket. Mindez Opo jegyében történt. Opononi egy csapásra híressé vált. A városkában bizottságot alapítottak, melynek egyetlen feladata Opo védelme és minden jóval való ellátása volt. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen Opo volt a város hírnevének megalapozója. Opo szelídsége elámította az embereket. Jill Baker 13 éves kislánynak elég volt a vízbe gázolni, az okos állat ezt rögtön észrevette, és hozzáúszott. Jill ilyenkor terpeszállásban helyezkedett el. Opo átbújt a lába között, és hátára vette kedves utasát. Máskor részt vett a vidám vízilabdázásokban, hancúrozásokban. Arra is volt példa, hogy a vízbe dobott sörösüvegekkel bámulatos módon zsonglőrködött. Egy-egy jól sikerült mutatvány után szinte elvárta, hogy megdicsérjék, megsimogassák hátát. 1956. március 8-án bekövetkezett az, amitől mindenki titkon félt. Opo eltűnt, többé nem jelent meg a Hokianga-öbölben. Senki sem tudta, mi lelte a városka üdvöskéjét. Másnap motorcsónakok tucatjai futottak ki a nyílt tengerre és a környező partszakaszra, hogy felkutassák hollétét. A lázas keresés nem tartott sokáig. Nem is olyan messze Opononitól- mindössze néhány kilométernyire - az emberek megtalálták Opót. Remekbe szabott, áramvonalas teste élettelenül feküdt az egyik kiálló sziklaszirten. Senki nem tudta megfejteni, hogy miben pusztult el. A szomorú hír futótűzként terjedt szét a városkában. Opo tetemét a városba szálIították, és ünnepélyes keretek között elhantolták. Sírja fölé emlékművet emeltek, melyen kőbe vésett betűk hirdetik Opo felejthetetlen lényét. Ha nem is teljes mértékben, de sok tekintetben Opóhoz hasonlóan viselkedett - a hatvanas évek elején - egy, a skóciai partok előtt feltűnt delfin. Ez is naphosszat együtt játszott a strandolókkal, hűségesen követte a vízisíelőket, s időnként akrobatikus ugrásokkal szórakoztatta nézőit. Aztán minden előzmény nélkül ez az állat is eltűnt. Tévedés volna azt gondolni, hogy csak a közelmúltban történtek figyelemre méltó események, kapcsolatteremtések emberek és delfinek között. A régmúltba visszatekintve a görög és a római időkben egyaránt találunk delfinekkel kapcsolatos, szenzációnak is beillő eseményeket. A római Gaius Secundus Plinius (i. sz. 23-79) a Historia naturalis című természettudományos könyvében több helyen is ír a delfinek barátságos viselkedéséről. Többek között megemlíti, hogy Nápoly mellett ismert egy halászt, akinek a fiát egy delfin hordta a hátán az iskolába. Az okos állat nap mint nap megjelent a halászkunyhó előtt, majd a kisfiú a hátán "átlovagolt" a másik parton lévő tanodába. Khaironeiai Plutarkhosz (i. sz. 46-126) írásaiban elmondja, hogy Odüsszeusz fiát - amikor az a tengerbe esett - egy odasiető delfin kapta a hátára, és mentette meg a vízbe fulladástóI. Ha az időben még jobban eltávolodunk, akkor is találunk a delfinekről híradást. A görög Aiszoposz (Aesopus) (i. e. 6. század) írásaiban a delfinek többször is feltűnnek mint hajótöröttek megmentői…  Az elmondottak valódiságában nincs okunk kételkedni, hiszen saját tapasztalatunk is sok mindent alátámaszt, amit mások átéltek ezekkel az állatokkal kapcsolatban. Bárkiben felmerülhet a kérdés: ha a delfinek egy része oly barátságosnéhány emberrel, akkor vajon, hogy viselkednek egymással szemben? Vajon léteznek-e delfinközösségek, társadalmak, ahol az együvé tartozás, az egymáson való segítés "polgárjogot" nyert? Ezekre a kérdésekre a következő fejezet válaszol